Ül, mélán Béla, és a párja

Mindkettő, egyre csak a csodát várja

Még a kertkaput is kitárja

Ő, meg a párja

Hogy akadály nélkül

Betérhessen, ha jő

Béla, és a párja

Csodája

Ott kuksolnak, tátva van a szájuk

Rajtuk, már évek óta

Ünneplő ruhájuk

Hogy illőn köszöntsék

Ha véletlenül rájuk

Találna a várt csodájuk

Éjszaka, felváltva állnak őrt

Kezükbe szorongatva egy-egy tőrt

Hogyha hirtelen szállna rájuk

A várva várt csodájuk

Nehogy egy szemfüles idegen

Rájuk törjön hidegen

S, vigye azt a csodát

Hisz, azt se tudja, hogy micsodát vinne

Amiről ő maga, valami mást hinne

Így telnek, múlnak az évek

Alig esznek, isznak, már alig alszanak s, az élet

Hiába rak köréjük ezer csodát

Ők csak mélán bámulják azt a micsodát

Mert nem látnak, csupán bambán néznek

És így telik el fejük fölött az élet

Látván e balgaságot egy kis csoda

Gondolta megmutatja, hogy ő kicsoda

Meghúzta Béla fülét, neje haját

A válasz erre csupán annyi volt, hogy nahát, nahát

Ez meg, micsoda

S a kis csoda végképp megunván a dolgot

Megvonva vállát, tüstént kereket is oldott

Így üldögél azóta is neje meg a Béla

Csak szemük pislant egyet-kettőt

De azt is csak néha

Mert úgy gondolja Béla, és a párja

Szemet hunyni nem méltó dolog ahhoz

Ki, csodáját várja